Kincsek között élünk: látogatás a Sárközben

Sárköz nemcsak egy tájegység, nem csupán egy néprajzi táj. Sárközinek lenni életforma, büszke öntudat. Nem véletlen, hogy 2012-ben a Sárköz népművészeti kincse bekerült az UNESCO szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe.

Egy hétvégi, Szekszárdi borvidéki túra lezárásaként kihagyhatatlan élmény és program a Sárköz fővárosának nevezett, Decsen töltött délután.

A Duna és a Sárvíz által határolt területet 1459 óta nevezik „Sárkeznek"; az ártéren 5 falu református népének élete, építészete és kézműves hagyományai tették a vidéket egész Európában egyedülállóvá. Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék és Báta lakóinak a Duna szabályozása és a mocsarak lecsapolása elhozta a gazdagságot. Az egykor halászatból élő, szegény falvak hamarosan jómódúvá váltak.

A Dunamente (ide tartozik a Sárköz is) az elsők között tért át a 16. században a protestáns vallásra. Innen indult el 1540-ben az első magyar református prédikátor, itt volt a korai magyar reformáció első zsinata; sőt ebben az időszakban már protestáns főiskola is működött itt külföldet megjárt tanárokkal, hitújítókkal.

Ahhoz, hogy ennek a vidéknek az életformáját, gazdag népművészetének alakulását megértsük, és a sárközi életérzést megéljük, egy hölgy nevét feltétlenül meg kell jegyeznünk: Farkasné Pál Bözsi néni sajátos humorával, jellegzetes sárközi tájszólással úgy mesél a sárközi életről, mint senki más.

Bözsi néni az otthonában hozta létre azt a saját készítésű babakiállítást, amely bemutatja a sárközi emberek viseletét életképekben a születéstől az elmúlásig. Ez nem egy hagyományos kiállítás, és még csak nem is a mai modern kori igényeknek megfelelő interaktív tárlat; annál sokkal több, és az élményt az élő szó teszi felejthetetlenné.

Az itt töltött órák alatt megtudhatjuk miért mentek „férjhő" a sárközi lányok az elemi iskola (6 osztály) kijárása után két éven belül, miért volt az újszülöttnek akár 10 keresztanyja is, akit a keresztelő után hazáig a falu minden utcasarkán átvéve a babát minden egyes keresztanya a kezébe fogott. Elcsodálkozhatunk azon, miért volt különleges ünnep a férfiak számára dologidőben az eső, és miért a falu legidősebb asszonya vigyázott a hajadonokra, amikor azok az ételt vitték a földön dolgozók számára.

Itt valóban meggyőződünk arról, hogy a sárközi népviselet a világ legszebb öltözete. A népviselet gazdagsága és színösszeállítása elképesztő: a módos sárköziek minden úrvacsorakor új ruhát kaptak (hatszor egy évben), így egy-egy leánynak, akár 20 öltözet ruhája is volt, amelyekhez a selymet és a csipkét a franciaországi Lyonból, a gyöngyöt és a pántlikát Csehszlovákiából hozatták. A sárközi menyasszonyi ruhánál szebbet és díszesebbet elképzelni sem lehetett; és olyan lakodalom sem volt még egy az országban, amely szerdától szerdáig tartott virradattól virradatig, „tikverővel" színesítve a menyegzőt.

És még valami, amit könyvekből és a világhálóról biztosan nem tudhatunk meg a decsi babakiállításról: a kedves kis történetet egy prominens közéleti, minden magyar ember számára kedves emlékű személyről, akiknek bár minden percét beosztották, de Bözsi néni világától nem tudott és nem is akart szabadulni, vagy egy másik mese a borgőzös társaságról és kis éji zenéjükről, amelyet a közel 80 éves sárközi asszonynak adtak egy holdfényes éjszakán.

Ha Bözsi néni meséin keresztül szeretnénk megismerkedni a Sárköz világával, érdemes előzetesen bejelentkezni a Babamúzeumba, és a programok közé felvenni a decsi Sárközi Tájház meglátogatását is, ahol a tisztaszobától elkezdve, a konyhán és a lakószobán át a Szíriából visszaérkezett, a decsi hímző asszonyok által 1834-ben hímzett díszes terítőig, mindent megtudhatunk Nagy Zoltánné, Zsuzsa nénitől. De ez már egy másik történet…