Az Európai Unió Bizottsága által 1999-ben publikált "A régiók társadalmi és gazdasági helyzetéről szóló 6. jelentés", valamint a 2001. év elején közzétett "2. Kohéziós jelentés" alapján előtűnik számunkra az Európai Unió régiói között meglévő fejlettségi diszparitás, annak ellenére is, hogy a konvergencia bizonyos jelei is mutatkoznak. A fejletlenebb régiók felzárkózása hosszantartó folyamat. Az elemzésekből az is látszik, hogy az unió városi agglomerációs (urbánus) térségei gazdaságilag sikeresebbek, ugyanakkor ezeken a területeken tapasztalhatók az uniót aggasztó legsúlyosabb problémák is. Az ipari szerkezetváltás az érintett régiókban eltérő mértékben megy végbe, helyenként a problémák tartósnak bizonyulnak. Egyes tagországoknak vannak olyan térségei is, melyek gondjain csak az állami beavatkozási politika enyhíthet valamelyest; e szerepvállalásnak viszont a tagállamok költségvetési politikája határt szab.
A rurális régiók gazdaságilag sérülékenyebbek, domináns gazdasági tevékenység jellemzően a mezőgazdaság, e régiók formális fejlettségi szintje elmarad a városi területekétől. Ehrlich Éva: Infrastruktúra - szolgáltatások (Budapest, 1998) c. könyvében az alábbiakat írja (7. o. és skk.): "Európa nem egy statikus követelményrendszert jelent, azaz a maastrichti egyezményt vagy az ezt követő előírásokat, hanem egyrészt az egyes fejlett európai országok által ténylegesen bejárt fejlődési utat, másrészt az EU és az európai együttműködés várható, de még bizonytalannak tekintett lehetséges jövőbeli fejlődési szcenárióit."
A "Jellegzetes nemzetközi tendenciák" c. fejezetben többek között ezt olvashatjuk:
"Alapvető változások érlelődnek a tercier szektorok munkaerőigényében, annak minőségi összetételében és a foglalkoztatás módjában is. E szektorok munkaerőt felvevő ágazatokból munkaerőt leadó ágazatokká formálódnak. Az 1980-as évtized második feléig a fejlett országokban a feldolgozóipari foglalkoztatottság csökkenését még a tercier szektorok bővülő munkaerő-felszívása ellensúlyozta. Mivel a gazdaságilag fejlett országokban a tercier szektoroknak az összes foglalkoztatottakon belüli aránya stabilizálódott, a feldolgozóipari munkaerő átáramlása a tercier szektorokba kényszerűen lezárult. Ez az egyik lényeges oka a munkanélküliség kétszámjegyűvé válásának az EU, illetve a gazdaságilag fejlett Európán kívüli országok egy részében az 1980-as évtized második felétől. Az élőmunka-igénynek a hálózati infrastruktúrákban, a szolgáltatási szektorokban is megjelenő mérséklődése, csökkenése változásokat eredményezett a foglalkoztatás módjában is. A terjedőben lévő atipikus foglalkoztatási módok lehetőséget adnak nemcsak a bérek, hanem a szociális juttatások mérséklésére, így a munkaerő árának jelentős csökkentésére is, ami egyben a versenyképesség emelkedésével jár.
A vázolt folyamatok következményeként a legfejlettebb országokban kialakult és állandósulni látszik egy olyan foglalkozás és állás nélküli fiatal, illetve munkaképes korban lévő embercsoport, amellyel a fejlett gazdaság, s a mai társadalom nem tud mit kezdeni. Oly mértékűvé szélesedett ugyanis ezen emberek ismeretszintje, kulturális színvonala, továbbá életstílusa, életfelfogása és a fejlett gazdaság igényei (magas szintű szakképzettség, gyors szakmai alkalmazkodó- és foglalkozásváltási hajlandóság és képesség) közötti különbség, szakadék, hogy ennek áthidalására meglehetősen csekély a reális lehetőség. Bizonyosra vehető, hogy a jelen körülmények között a hosszú távú politikai és társadalmi stabilitás csak valamiféle új társadalmi konszenzus talaján tud megőrződni.
Az elektronikai bázisú informatika értéktermékét, illetve piaci súlyát tekintve a nemzetgazdaságok s egyben a világpiac leggyorsabban fejlődő ágazatának bizonyul. Könnyen kialakulhat olyan társadalmi tagozódás, melyben az "információ-szegényeket" hatalmas gazdasági és politikai szakadék választja el az "információ-gazdagoktól", azzal a valós veszéllyel, hogy az információ-szegények alkotják a társadalom túlnyomó többségét. Fontos probléma, hogy a technikai adottságok következtében az informatika eszközrendszere, kínálata sokkal gyorsabban fejlődik, mint a társadalom egészének alkalmazkodóképessége azokhoz a kihívásokhoz és veszélyekhez, amelyek az új technikával együtt járhatnak." (Ehrlich, 1998)
Megjegyzendő, hogy az Unió egyes térségei közötti fejlettségbeli összehasonlítás kérdésköre nem szűkíthető le a fajlagos GDP-adatok meglehetősen szűk látókörű vizsgálatára - nem véletlen talán, hogy egyre több kísérlet születik az "életminőség" komplex mutatóinak alkalmazására, jelezve egyúttal azt a problémát is, hogy a magas fajlagos GDP-szint és az "élhető emberi élet" fogalma nem feltétlenül jár együtt.
A régiók helyzete nem taglalható a fejlődés fenntarthatóságának vizsgálata nélkül, különös tekintettel arra a körülményre, hogy a mai piaci alapú árképzés alulbecsüli, vagy éppen figyelembe sem veszi a felhasznált erőforrások újratermelhetőségét, illetve ennek költségét (összefoglalóan az ún. externáliákat) - a környezet teherbíró képességéről már nem is beszélve.
Az ökológiai környezet állapotának figyelembe vétele a regionális politika kulcstényezője kell legyen. Talán nem "véletlen", hogy 1997 nyarán megszületett az "Európai Térségfejlesztés Távlatai (ESDP)" c. dokumentum.2
A dokumentum részletes helyzetelemzést ad az európai térség legégetőbb gondjairól (urbanizáció, népességnövekedés, területi egyenlőtlenségek, közlekedési problémák, természeti erőforrások kiaknázásának problematikája), majd "Az európai terület számára megfogalmazható politikai célkitűzések és választási lehetőségek" kérdéskört taglalja.
A megjelölt politikai célok a korábban Lipcsében megfogalmazott ESDP dokumentumban körvonalazott alábbi három fő tényezőn alapulnak:
Fenti célkitűzések elérése érdekében néhány elsődleges politikai cél és azokat szolgálóan specifikus politikai alternatíva meghatározására került sor. Mindazonáltal hangsúlyozni szükséges, hogy az itt megfogalmazottak csupán javaslatok, s nem jelentenek aktuális politikai irány-meghatározást, de a későbbiekben figyelembe vehetők, mint lehetséges alkalmazási irányok.
A célkitűzések és alternatív javaslatok meghatározása/szelekciója az alábbi általános kritériumokon alapult:
Az integrált térségi megközelítés, az ezen alapuló politika többet jelent, mint pusztán a szektorális politikák térségi dimenziót is figyelembe vevő kidolgozása, átdolgozása.
Az integrált, koordinált térségi megközelítés végső célja és egyben hozzáadott értéke: egy jobb minőség elérése, ideértve e területek fenntartható fejlődését is.
Az alkalmazott európai szintű integrált politikák számára megfogalmazottan egy kettős térségi integrált megközelítés is kialakításra került: egyrészt egy földrajzi szempontú megközelítés, illetve keret (uniós szinten, illetve főbb európai térség-szinten, országhatárokat átlépően); másrészt egy nem-földrajzi/interregionális megközelítés: az Európán belül sokszor egymástól eltérő szinteken felmerülő problémák kezelésére, amelyek alapvetően regionális vagy helyi szintű beavatkozást igényelnek (pl. városok közötti együttműködés).
Ez utóbbi esetben különösen hangsúlyozni szükséges a vertikális (adminisztrációs szintek közötti) és a horizontális (egy adott földrajzi szinten belüli szektorok közötti) koordinált döntéshozatali folyamat igényét.
Európai összefüggéseit tekintve három szintű alkalmazási lehetőség jöhet számításba a megfogalmazott politikák számára:
Az egész integrált térségi politika legsarkalatosabb pontja a 2. szint: a transznacionális szint. Az integrált európai térségfejlesztési politika körültekintő koordinációt igényel, illetve végső soron ettől függ. Az ESDP dokumentumban vázolt megközelítést rendszerként kell értelmezni.
E rendszerben a transznacionális szint tűnik a leginkább megfelelő integrációs szintnek. Ez gyakorlatilag egy olyan, országokon átnyúló együttműködést jelent, amit az EU-tagállamok, régiók, helyi adminisztrációk és más szereplők együttesen alakítanak ki, az Európai Térségfejlesztési Perspektívákban - a térségi politika szintjén - megfogalmazott irányelveket, célokat és cselekvési lehetőségeket térségfejlesztési stratégiákká fordítva le. Az integrált térségfejlesztési politikában megfogalmazottak európai szinten történő gyakorlati alkalmazása (transznacionális stratégiák, régiók prioritása, helyi adminisztrációk szerepe) megköveteli mind a vertikális, mind a horizontális koordinációt.
A vertikális koordináció alapvető fontosságú, lényegi eleme az ESDP-nek, illetve a térségfejlesztési politikának.
A vizsgálandó témakör gondolati alapját két nagyszerű tanulmány képezi: egyrészt Horváth Gyula: "Az európai regionális fejlődés és politika távlatai", másrészt Erdősi Ferenc: "A transzeurópai hálózatok hatása a területi fejlődésre" c. tanulmányai3.
Horváth Gyula európai transznacionális makrorégiók fejlődési perspektíváiról ír az európai regionális fejlődésre is gyökeresen ható globalizációs folyamattal összefüggésben. A neves kutató az európai kontinens versenyképességének fokozására figyelemmel a közösségi, nemzeti és szubnacionális kereteken kívül 10 makrorégiót különböztet meg, az EU területfejlesztési stratégái által lehatárolt régiókra is tekintettel. E makrorégiók alkalmasak lehetnek "a méretgazdaságossági követelmények érvényesítésére, az integrált hálózati rendszerek nagy távlatú fejlesztésére, a hatékonyság fokozására." (Horváth Gy., 1998)
E tíz régió a következő:
E transznacionális makrorégiók földrajzi lehatárolásába részletesebben nem belemenve, két megjegyzés feltétlenül ide kívánkozik: az egyik, hogy Kelet-Közép-Európa mint "lehatárolt" európai transznacionális régió egyként jelenik meg, függetlenül attól, hogy e térség jelenleg tizenhárom - fejlettségi színvonalát, földrajzi sajátosságait, az európai kultúrkörhöz való tartozását, történelmi hagyományait, jelenlegi növekedési kilátásait tekintve erősen heterogén csoportot képező - országot tömörít: Albániától és Macedóniától kezdve Magyarországon keresztül Lengyelországig. Ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni e térség geopolitikai (és gazdasági) jelentőségét Nyugat-Európa szempontjából.
Másik megjegyzésünk azzal kapcsolatos, hogy az európai területfejlesztési stratégák vélhetően nem véletlenül határoltak le Dél- és Kelet-Mediterráneum néven egy európai makrorégiót az "Európa 2000+" c. dokumentumban, melyre hivatkozva Horváth Gyula a tanulmányában szereplő térképet közli. E régió esetében a lényeg az elnevezés mögötti tartalom, mely Törökország kis-ázsiai területét (!), és az észak-afrikai három Maghreb ország Európához egyébiránt szorosan gravitáló tengerparti területét öleli fel. Önmagában e tény az európai földrajzi gondolat újra(?)értelmezésével egyenértékű. (Prinz, 1943)
Erdősi Ferenc "A transzeurópai hálózatok hatása a területi fejlődésre" c. tanulmányának bevezetésében írja: "Európa egységének, belső kohéziójának megteremtésében és az országok, régiók közötti fejlettségbeli különbségek felszámolásában/csökkentésében az államhatárok közlekedési áramlásokat nehezítő, megtörő hatásainak megszüntetésében, a környezetterhelés mérséklésében és mindezek által földrészünk versenyképességének javításában az Európai Unió különleges szerepet szán a nemzetközi közlekedési, energiaszállítási és távközlési magisztrálékat magába foglaló, integrált kommunikációs rendszerré fejlesztendő, az 1990-es évek elején kizárólag az Unió területére kidolgozott Transzeurópai Hálózatoknak (TEN), valamint az 1989/91. évi kelet-európai politikai változások nyomán az Unión kívüli országokra is kiterjesztett Páneurópai Hálózatoknak (PEN)."
A TEN-ekkel kapcsolatos területfejlesztési elvárások a következőkben kerültek meghatározásra:
Erdősi hangsúlyozza, hogy az utóbbi években számos olyan vélemény fogalmazódik meg, melyek az európai TEN-hálózatnak tulajdonított pozitív regionális hatásokat kétségbe vonják, s e tekintetben kiemeli: "figyelemre méltóak azok a bírálatok, amelyek az európai városhálózat-szerkezet lehetséges/várható és kívánatos modelljének antinomiájába illesztik be a TEN kérdését."
A TEN nem kívánatos területi hatásai közül kiemelendők:
A vidéki, rurális térségek turizmus általi felemelése, népességmegtartó szerepének növelése manapság hangsúlyos kérdésként jelenik meg - korántsem csak Magyarországon. E tanulmány írója - legalábbis úgy gondolja - értékén kezeli a turizmust mint térbeli folyamatokat generáló, a XX. század második felétől tömegméreteket öltő jelenséget, ugyanakkor nem híve az egyoldalú vagy ebbe az irányba mutató turisztikai specializációnak. Különösen nem híve a turisztikai fejlesztés igénye túlhangsúlyozásának a kedvező mezőgazdasági adottságokkal rendelkező vidéki területeken, ahol az eredeti és alapvető fontosságú mezőgazdasági komparatív előnyökre alapuló hagyományos termelési tevékenység "lefokozása" ma sok helyütt - így Magyarországon is - elszomorító "divattá" vált.
Az alábbiakban idézett szerzőket ill. tanulmányokat segítségül hívva, a következő kép rajzolódik ki előttünk az európai turizmussal, annak területi hatásaival kapcsolatosan:
A turizmus a legtöbb európai országban fontos bevételi forrást jelent, egyben hozzájárul a foglalkoztatottság bővítéséhez. Az európai turizmusra vonatkozó adatok megvilágítják azt a tényt, hogy az európai turizmus nagyobb mértékben függ a nemzetközi turizmustól, mint a világ bármely más táján lévő országok turizmusa. (Smeral, 1998)
"Európa idegenforgalmában a kis- és középvállalatok a meghatározóak. Az Eurostat adatai szerint az 1,3 millió szálloda és étterem 96%-a működik kevesebb, mint 9 dolgozóval.
A globalizáció következményei azonban súlyosan érintették az európai kis- és középvállalatokat, így ezek foglalkoztatottságra való pozitív hatása csökkenő tendenciát mutat. Mivel az európai nemzetgazdaságok kisebb vagy nagyobb mértékben a turizmustól is függenek, e gazdaságpolitikai problémát komolyan kell venni.
A munkavégzés feltételeit a termelési tényezők kialakítása, ára, minősége és hatékonysága határozza meg. Ha mindezen tényezők nem eléggé, vagy egyáltalán nem hatékonyak, az ahhoz vezethet, hogy a célterületről - vagy az országból - még azokat a mozdítható tényezőket is kivonják, amelyek esetleg magasabb termelési hatékonysággal bírnának, és magasabb jövedelmet biztosítanának.
Van még egy nagyon fontos szempont a termelési tényezők kialakítására nézve. Eszerint a meglévő tényezők megléte kevésbé fontos, mint mindezek létrehozásának, fejlesztésének és specializálásának gyorsasága. Mindezek alapján a versenyben a nagyszámú, de nem megfelelő minőségű termelési tényezők inkább negatívan hatnak, mint pozitívan. Versenyképes összetétel a szakmunkaerő képzésével és továbbképzésével érhető el.
A tényezők modern és konkurenciával versenyképes összetételének hiánya döntő szerepet játszhat egy célterület gyenge működésében. Ezért a termelési tényezők szakszerű összeállítása a tartós versenyelőnyök legfontosabb alapja.
Jó okunk van azt gondolni, hogy az adott európai rendszerben (helyi korlátokkal és adottságokkal, fejlődő infrastruktúrával, a szakma sokszínűségével, relatív kis területen egyszerre jelenlévő kultúrával, tudománnyal és természeti szépségekkel, valamint a lakosság kulturális tudatosságára építve) egy célterület - magas színvonalú képzéssel, rugalmas szolgáltatási termékstruktúrával rendelkezve - jobb eredményeket érhet el a globális versenyben, mint a kisebb vagy nagyobb mértékben a hagyományos tömegturizmusra alapozó desztinációk." (Smeral, 1998)
A turizmus többek között Németország, Svájc, Ausztria, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Görögország (általában a mediterrán térség), valamint Írország számára is fontos. Németországban a turizmus adja a bruttó nemzeti össztermék 8 százalékát. Legalább 2,5 millió állás függ közvetlenül vagy közvetetten a turizmustól, ez az összes keresők 7 százalékát jelenti. A DZT-nek (Német Turisztikai Központ) mint nemzeti marketingszervezetnek kulcsfontosságú szerepe van Németország turisztikai helyzetének megerősítésében és biztosításában. (Schörcher, 1999)
Franciaországban a nem kereskedelmi szálláshelyeken lebonyolódó turisztikai forgalomra a turizmus politika nem fordít kellő figyelmet. 1998-ban a nem kereskedelmi szálláshelyek "névleges bérleti díj" költségeit 47 milliárd FRF-ra becsülték (ebből 15 milliárd FRF a magánüdülőkre, és 32 milliárd FRF a szülőknél és barátoknál történő elszállásolásra jutó kiadás). Mindeddig ez a jelenség kevéssé érdekelte a területi közösségeket, mivel nehezen átlátható.
Franciaországban nem a franciák az egyedüliek, akik a nem kereskedelmi szálláshelyeket látogatják. 1998-as adatok szerint a külföldi turisták franciaországi vendégéjszakáiból a nem kereskedelmi szálláshelyeken eltöltött idő aránya 27%. A területi kutatásokkal foglalkozó francia intézet a falusi üdülésről szóló tanulmányában megállapította - utalva a vidéki környezetben zajló turizmus fontosságára -, hogy az üdülőházak 58%-a falusi területen van, továbbá a 30-39 év közötti - üdülőházzal rendelkező - lakosság 70%-ban a vidéki területek mellett döntött. A területi fejlődést illető főbb pozitívumok közé soroljuk a munkahelyteremtést, a magánüdülők és egyéb nem kereskedelmi szálláshelyek állandó lakóhelyekké történő átalakítását, a régi házak megóvását, valamint az adókból és üdülési díjakból befolyt jövedelmeket. Az üdülőhelyek és a második lakások területi fejlődésének elsődleges veszélyei lehetnek: a látogatottság szezonalitása, és a földbirtokra gyakorolt gazdasági nyomás. (Szemelvények… 1. sz.)
Svájc kormányzata - összefüggésben az alpesi turizmus nemzetközi versenyképességének csökkenésével - felismerte, hogy a turizmusbarát feltételek megteremtése elengedhetetlen a globális versenyben való helytállás érdekében. A turizmuspolitika állami feladat, ezt azonban az önkormányzatok segítő közreműködése kell, hogy segítse.
A turizmus a svájciak számára stratégiai gazdasági ágazat. A turizmus nemzetgazdasági jelentősége az alpesi országban nagy: az ágazat a svájci gazdaságban jelentőségét tekintve a negyedik helyen áll.
Svájc helyzeti előnyét az Alpok jelenti, amit az ország egy hosszú távú folyamat keretében gazdaságilag kihasznált és ki is merített. Az alpesi üdülőhelyeken meglévő, nehezen utánozható és pótolható turisztikai fogadóképesség és a szolgáltatási rendszerek összessége folyamatos versenyelőnyt biztosít, de megfigyelhetjük azt is, hogy általában a turizmus az egyetlen értékalkotási lehetőség más hegyvidéki területek számára is.
Az állam alapvető érdeke, hogy a turizmus és a nemzetgazdaság egyéb ágazatainak bevonásával, hatékony turizmus politikával turizmusbarát feltételeket teremtsen meg. Az állam alakítja ki az eredményes turisztikai tevékenység feltételeit, mely a turizmus számára - a mellé- és fölérendelt politikák szintjén is - versenyelőny megteremtését teszi lehetővé. (Keller, 2001)
Ausztria esetében a turizmus helyzete, versenyképességének kérdésköre árnyaltabb megközelítést kíván: "az osztrák turizmus kis- és középnagyságú üzemi struktúrája - amelyet reprezentatívnak tekinthetünk az Alpok idegenforgalmának nagy részére - egy több évtizedes növekedési folyamat eredményeként jött létre. Ugyanakkor a megváltozott keretfeltételek ahhoz vezettek, hogy ebben a szerkezetben olyan gyenge pontok fedezhetők fel, amelyek az osztrák turizmus nemzetközi versenyképességét kedvezőtlenül befolyásolják. A kisebb üzemnagyság nyilvánvaló az Alpokon kívüli konkurens turisztikai célterületekhez képest, ill. szembetűnők a termelékenységbeli hátrányok is a hazai és a konkurens nemzetgazdasági ágakhoz viszonyítva.
A klasszikus alpesi turisztikai célterület szakemberei már régóta beszélnek az ágazat nehézségeiről: a piaci részesedés csökkenése, a munkaerő-piacon megfigyelhető problémák, a befektetett tőke nem megfelelő kihasználtsága és jövedelmezősége csak részei a turisztikai kínálat terén felmerülő problémahalmaznak. A kínálat oldaláról fellépő gondok okaként gyakran emlegetik a kis- és középüzemi struktúrát, amelyről azt tartják, hogy az immáron globalizált piacokon nem tud kellően versenyképes maradni." (Tschurtschenthaler, 1999)
Tschurtschenthaler tanulmánya az alpesi turizmus kis- és középüzemi struktúrájának helyzetét elemzi kritikusan, annak fejlődését magyarázza, rámutat a hiányosságokra, és kiindulópontokat ad egy olyan turizmuspolitikához, amely kínálatorientált és ez által hosszú távra tekintő. A törekvés az, hogy a turizmus képes legyen önmaga - időben és adekvátan - reagálni a megváltozott (nemzetközi) piaci helyzetre. "Nem mindig a kis- és középüzemi struktúra az, ami nehézségeket okoz, hanem gyakran a képesség hiánya arra: hogyan is kezeljük ezeket a struktúrákat."- írja Tschurtschenthaler. Az osztrák szálloda- és vendéglátóipar elemzése eredményeképpen a tanulmányból előtűnik számunkra egyrészt egy viszonylag rossz üzemnagysági pozíció a gazdaság egészén, ill. a nemzetközi idegenforgalmon belül, másrészt az elemzés adalékként is szolgál annak alátámasztására, hogy az ágazat munkatermelékenysége a fejlett nemzetgazdaságokban meglehetősen alacsony.
A nemzetközi turizmus bevételei a mediterrán országokban is jelentősek. A mediterrán turizmus 75%-a az Európai Unió négy tagországában zajlik, míg a maradék 25%-a a többi part menti országban. A mediterrán turizmus területi koncentrációja a part menti területekre egyrészt földrajzi okokkal magyarázható - mely földrajzi tényezők a népesség letelepedését is meghatározták a vékony tengerparti sávokon, illetve kisebb medencékben, - másrészt a küldő, északabbra fekvő európai országok lakóinak turisztikai kereslete is tömegméretekben e part menti kínálat felé irányul.
Nagyon tanulságos - többek között - Írország esete a turizmussal kapcsolatos, olykor irreális elvárásokat illetően: nincs ugyanis garancia arra, hogy a hátrányosabb helyzetű térségekben elköltött pénzek ott is maradnak, és növelik a helyi lakosok jövedelmét. A turizmus fejlesztését, különösen a harmadik világban és a gazdaságilag kedvezőbb helyzetben lévő országok kevésbé fejlett területein mindig sok vita kísérte. A turizmus a periferikus, elmaradott területek kizsákmányolásának egyik formája. E megállapítás főként akkor érvényes, ha a vendégkör fővárosi vagy központi város-együttesekből származik, és a magterületek birtokolják egyúttal a turizmus szektor vagyontárgyait is. A jövedelmek könnyen visszaáramlanak a kibocsátó térségekbe. Írországban fennáll a jövedelemeláramlás lehetősége mind országon belül nyugatról keletre, mind Írországból Észak-Amerika, Nagy-Britannia és a kontinentális Európa tőke- és irányítási központjai felé. (Pollard, 1997)
A turizmust érintően a német szakirodalomban kiváló példákat találunk a vidékfejlesztés és a globalizáció összefüggéséről, a régiók vidékfejlesztésben betöltött szerepéről4, különös figyelemmel a turisztikai területi fejlesztések előzetesen remélt és tényleges hatásaira, valamint a tőke és irányítási központok szerepére.
"A regionális önszabályozás potenciáljai ellentmondásos erőtérben valósíthatók meg: egyrészt hatnak (még) olyan erők, amelyek támogatják a regionális önszabályozást, másrészt nagyon erős az ezt korlátozó tényezők hatása is. A régió komparatív előnye lehet új kormányzati szerkezetek kialakítása, továbbá az ún. humánpotenciál fejlődése is, amely a humántőke mellett az innovatív együttműködés képességét is magában foglalja.
A vidékfejlesztéshez olyan integrált szervezési folyamatok szükségesek, melyek (mint pl. a turisztikai stratégiák) egyszerre támogatják a tartós gazdasági növekedésbe és szerkezetbe való átmenetet, a humánpotenciált és a regionális identitást.
A regionális szint mozgástere az önálló vidékfejlesztésben erőteljesen behatárolt. Ennek a kérdésnek a megválaszolása a turizmus számára is lényeges, hiszen a szektor jelentős szerepet tölt be a vidékfejlesztésben.
A globalizáció jelentőségét a régiók számára többek között az adja, hogy a globalizáció folytán bekövetkező változások kihatnak a társadalmi részegységekre, és ezeket az eredeti átalakulási folyamat csoportosítja gazdasági, politikai és szocio-kulturális alosztályokba. A globalizáció két következménye fontos elsősorban ebben az összefüggésben: egyrészt a gazdaság kiváltása a szabályozási beavatkozások által, másrészt a nemzetközi tőketömörülés, a piacok terjeszkedése, illetve a cégek allokációs stratégiájának következtében a világszerte növekvő területi versengés. Az első közvetlenül kihat a vidékre, mert a régión túli tőketársadalmak egyre inkább alárendelődnek a "részvények értéke" filozófiának, amely nincs tekintettel a vidék szociális és ökológiai szükségleteire. Sokkal inkább visszahúzódik a tőke azokból a régiókból, amelyek a politika által szabott keretfeltételek miatt középtávon elveszítették vonzerejüket.
A megnőtt területi versengés hatással van a régiókra, mivel hozzájárul ahhoz, hogy ezek globálisan integráltan és dezintegráltan különbözzenek egymástól, illetve, hogy kialakuljanak belső diszparitások az ágazatok és társaságok globalizációs függőségének mértékében. A globalizáció nem egyforma mértékben terjed ki az összes termelési folyamatra - az előnyök nem egyenletesen rakódnak le a termelési folyamatokra; sőt egyes üzleti vállalkozások és cégek jelentős késéssel veszik észre és hasznosítják az előnyöket. Az időkülönbség e formája és a változások dinamikája a regionális diszparitást is növeli. A globalizáció olyan termékekre és termelési folyamatokra is kiterjed, amelyek nagymértékben rászorulnak az információ és a tudás befogadására. A másik oldalon a globalizáció a résztvevőket - s ezzel a régiókat is - a szerint osztja fel, hogy milyen mértékben tudják biztosítani és felhasználni az információs társadalom feltételeit.
A politika és a gazdaság kapcsolatában is számottevő változások jelennek meg. Az egyik oldalon "nemzetköziesíteni" kell a politikát, hogy a gazdasági tevékenységnek - a globalizáció társadalmi költségeinek alacsonyan tartása miatt - keretfeltételeket szabjunk. Másrészt pedig a politikának helyi és regionális szinten kell kialakulnia, hogy az utóhatásokat és a (funkcionális) globalizáció követelményeit (területileg) fel tudja dolgozni.
Fentiek alapján a régiók a következő - adott esetben a turizmusfejlesztést érintő - problémákkal szembesülnek: részben a globalizációhoz szükséges "kiegészítést" kell gazdaságosan létrehozniuk és a regionális gazdaság szerkezetét a globális kihívásokhoz igazítaniuk, részint pedig politikai és társadalomtudományi szempontból a globalizáció nemkívánatos - a társadalmi költségeket erőteljesen megnövelő - következményeit kell időben megállítaniuk és semlegesíteniük." (Fürst, 2000)